Olvasóm, Edina véleménye, amitől a könnyeim is kipotyogtak:
�"Ez a könyv a lehető legjobbkor talált rám és hiszek benne, hogy ez igencsak a véletlen műve lehet, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a sors akarta, hogy olvassam eme sorokat. A könyv olvasása után percekig csak ültem és próbáltam felfogni az olvasottakat és még ezek után is egy hét kellett nekem, hogy minden teljesen leülepedjen bennem és beszélni tudjak a könyvről.
A könyv minden egyes sorával sokkolt, nem egy alkalommal volt olyan, hogy még a hideg is kirázott az olvasottaktól és az egészben az a legfájóbb, hogy ez nem fikció, minden szava a kőkemény igazság a mi zord világunkról. Az alkotás olvasása után a saját gondjaim meglehetősen aprónak tűntek már, az egész világot egy más színben kezdtem el látni…
De a könyv nem csak lesokkolt, hanem nagyon sok mindent tanított is nekem, inspirált és motivált, megmutatta, hogy bármit is hoz az élet, arra mindig kell legyen egy megoldás is…
Kötelezővé tenném ezt az írást mindenki számára, mert ez a könyv parányi méretével is olyan igazságokat tartalmaz, amiket talán az egónk nem enged felfedezni a saját életünkbe. Köszönöm az írónőnek ezt a földöntúli élményt, ezerszázalékos vagyok benne, hogy még nemegyszer fogok visszatérni a műhöz, hogy a sorai között vigaszra és menedékre leljek…"

Ha el szeretnéd olvasni a könyvem, kattints az oldalsávban a Könyvrendelés gombra.
Ha tetszett a cikkem, kérlek nyomj egy like-ot.
Ha felkeresnél a weboldalon vagy a FB oldalon, az oldalsávban kattints. Köszönöm

Biró Márta

Egy érzés, egy emlék, egy pillanat, egy tanulság, egy rövidke lélek simogatás, pár kedvesség, a nagy szeretet hiányában.

 Már felnőtt fejjel gondolkoztam azon, hogy megírjam a történetem, hiszen "hét falunak is elég lenne a Te sorsod Márti" (olvasói vélemény). 
Néha felvillant e gondolat, de sosem ütöttem le egy betűt sem. Aztán úgy hozta a sorsom, hogy munkanélküli lettem, mert a cég, ahol dolgoztam, megszűnt. Előtte pár hónappal hunyt el a férjem betegségben, s közben kiderült, hogy tetőt kell cseréltetnem a házamon. Valóban az összeomlás szélén álltam, közben már kopogtatott a Karácsony a kertek alatt. Novemberre már azt gondoltam, hogy lelkileg, anyagilag, fizikailag megsemmisülni látszik az életem. Járkáltam a házban, kattogott az agyam azon, hogyan fogom megoldani a helyzetem. Időm volt. Egyik reggel kinyitottam a laptopom és elkezdtem írni. Persze, mindjárt a címe ugrott be: Te rongyos édes élet. (Már tudjátok, hogy nem ez lett a könyvem borítóján, az utolsó pillanatban, amikor befejeztem a kéziratot, átneveztem: Életem leckéi címre)
Elkezdtem írni a gyermekkorom történetét. Pár oldal után azt vettem észre, hogy többet sírok, mint írok. A megterhelt lelkem még jobban nyomasztotta az, hogy újra és újra átéltem a gyermekkorom fájdalmait. Azután napokig próbáltam írni, folytatni, de még erősebben megviselt. Akkor már tudtam, nincs itt az ideje. Bezártam a file-t és több, mint 10 évig zárva tartottam. Akkor a célom az volt, hogy kiírjam magamból a bánatom.

Egy évindító, célkitűző edzőtáborban vettem részt, ahol a jövőre terveztünk. Ott döntöttem el, hogy megírom, befejezem. Akkor változott meg a küldetésem is. Akkor döntöttem el, hogy nem csak terápia ez nekem, hanem azoknak is, akik hasonló helyzeteket éltek át, azoknak, akik most állnak egy szatyorral az életkezdés küszöbén. Azoknak, akik az első napot töltik nevelőszülőknél. Azoknak, akik elvesztették társukat, feleségüket, férjüket, mert a halállal nem tudtak megküzdeni, akik egyedül maradtak és nem látják a megoldást, a kiutat. Erőt és biztatást adjon a könyvem, hiszen nekem sikerült a saját erőmből talpra állni, akkor azoknak is mintát ad, akik most járják a rögös útjukat.
Több olvasóm írta nekem, hogy azt hitte az ő tragédiájánál nincs nagyobb, de amikor elolvasta a könyvem, rájött, hogy hatalmasabbak is vannak. Többen írták, hogy miután megismerték a történetem, már jobban tudják értékelni azt, amijük van.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy jól döntöttem. Jól döntöttem, hogy kitárulkoztam a világnak őszintén az igaz történetemmel, hiszen sorsfordító lesz sokak számára.
A sorsom ellenére életvidám maradtam, s én tudom a legjobban, hogy a döntést mindig mi magunk hozzuk meg, senki más, csak mi. Mi döntjük el, hogy talpra akarunk-e állni, vagy sem.

Ha meg szeretnéd ismerni a történetem, ha olvasnál arról, hogy én hogyan találtam meg a boldogságot, akkor itt megtalálod a könyvem és meg tudod rendelni, hogy a kezedben tarthasd és elolvashasd.
A blog bejegyzésem jobb oldali hasábjában is megtalálod a linket, vagy a fejlécben.

Ha megismernél jobban, felvennéd velem a kapcsolatot, akkor várlak a weboldalamon, ahol olvashatsz bővebben rólam, ahol olvasói véleményéket ismerhetsz meg. Megtalálod a verseimet, novelláimat letöltheted ingyenesen. Kattints a fejlécben, vagy a jobb oldali hasábban található linkre, vagy itt a szövegben a weboldalamon szóra.

Ha tetszett az írásom, kérlek nyomj egy like-ot, kövess a FB-on (jobb oldali hasábban találod), Instagramon a biromakonyvem néven találsz meg. Biró Márta

Hogyan kezdtem az iskola után életet? Milyen érzés volt, hogy az iskolai ballagás után nem a ballagási ebédre mentem, hanem egy albérleti szobába, ahol egyedül voltam?
Akkor nem estem kétségbe, tudtam, hogy nincs más választásom, inkább az vezérelt, hogy a jövőképem kövessem, megalkossam a saját világom, azt, amit el fogok érni, meg fogok valósítani.

A könyvemben megírtam minden megpróbáltatásom, minden sikerem.
Megírtam azt, hogy mindig az vezérelt, ahová el akarok jutni, az volt a fontos, ezért sikerült.

"Ott álltam a ballagás után egyedül, otthon, család nélkül, kezemben egy táskával, amiben a ruháim voltak, egy táskában elfért mindenem. Mégsem voltam elkeseredve, mentem előre, lett munkám, lett egy szoba, ahol lehajthattam a fejem éjszakára.
Saját magam alakítottam ki a szokásaimat, a céljaimat, az életemet, aztán szép lassan minden rendeződött.
Minden helyzetben feltaláltam magam, talán ez volt a küldetésem, az élet iskoláját gyermekkoromban végeztem el, kiváló eredménnyel.
A legfontosabb számomra még ma is, hogy jó emberként éltem az életem, hiszen a hosszú, igaz barátságok csak így születnek.
Mindig is számíthattam a barátaim támogatására, szeretetére, s amikor a legnagyobb szükség van rá, felbukkanhat olyan igaz barát, akire nem is számítottam volna.
Most már köszönöm a sorsnak, hogy leckéket adott, mert e nélkül elvesztem volna, köszönöm a barátaim támogatását, hálás vagyok, hogy élhettem családban, hálás vagyok, hogy megszületett a gyermekem.
Bárhogy is lesz, bármi is történik, megoldom, hiszen már nem vagyok egyedül, létrehoztam a saját világom, a saját értékrendem."  /Biró Márta/bemutatkozás/részlet

Gyermekként sokat álmodoztam arról, hogy milyen lesz a felnőtt életem. Sokszor elbújtam és megálmodtam. Volt, hogy a takaróm alatt az álmaiban éltem. Nehéz volt kivárni, hogy elkezdhessem, hiszen gyermekként sok választásom nem volt. Nem szökhettem el, de volt, amikor világgá indultam, de sehol nem volt a világ vége. Visszacsöppentem a szomorú világomba. Éreztem fájdalmat, a szeretet, a gondoskodás hiányát, láttam más igazi gyermekkort élő társaimat. Nekem csodának ért fel, ha kaphattam egy új cipőt, vagy egy biciklit, másoknak természetes volt. Akkor már álmodoztam arról, hogy az én gyermekem ezeket a szörnyű órákat, napokat, éveket nem fogja átélni. Volt, hogy ok nélkül az apám rajtam töltötte ki a dühét, megvert, kiabált, fenyegetett. Talán mégsem sírtam annyit, mint mikor elkezdtem megírni a könyvem. 45 évesen fogtam hozzá, de többet sírtam, mint írtam. Akkor bezártam a gépemen ezt a file-t. Később, cca 10 év múlva vettem elő, de akkor is nehezemre esett megírni a gyermekkorom történetét, de sikerült.

A mai napig tudom, hogy jó anya lettem, a mai napig tudom, hogy nincs az a kincs, amiért a gyermekem biztonságát veszélyeztetném. Sosem tudom felfogni, hogy egy anya hogyan lehet képes nézni, ahogy a gyermeke szenved, főleg akkor, ha változtatni tudna a helyzetén.

Akárhányszor gondolok vissza a gyermekkoromra, most jobban megrendít, mint akkor. Minden pillanata beleégett az elmémbe, ami mindig is arra sarkallt, hogy elrettentő példa legyen és én sokkal jobban tegyem a dolgom.
Ezért tárom a világ elé, ezért írok róla, ezért teszem közzé.

Az elmúlt hetekben rengeteg tervem, gondolatom kavargott a fejemben. Kattogott az agyam, minden energiámat az foglalta le, hogyan tudom megvalósítani. Nehogy azt higgyétek, hogy a gondok is elkerültek. Persze ez a tény még megadta az alaphangot hozzá, hogy a saját világom elhatalmasodjon rajtam. Közben a napi rutint is végrehajtottam.
Ma reggel kissé felszabadultabban éreztem magam, hiszen lassan megvalósítom a terveimet. Már jobban éreztem magam, de még mindig sok feladatom van.

Reggel álltam a konyhában, vártam, hogy a kávém lefőljön.
Hirtelen nem értettem, hogyan lettem magasabb. Ránéztem a papucsomra, ugyanaz, nem a klumpámban állok, hanem a megszokott kényelmes otthoni papucsban.
Akkor mi változott?
A poharak polca lejjebb került? Szinte könnyebbnek is éreztem magam. Fogytam az éjjel, talán most indult el a folyamat, hogy figyelek jobban az étkezésemre.
Pillanatok alatt fordult meg a fejemben ez a pár gondolat, aztán jött hirtelen a felismerés.

Egyenes háttal, egyenes derékkal álltam!
Akkor eszméltem rá, hogy a sok gondolat, a sok teher görnyesztett meg. Metakommunikációm is mutatta, hogy súlyok vannak a vállamon. Kényelmetlen volt, de mégis cipeltem, hagytam, hogy sulykoljon, de bevallom, fel sem tűnt.

Ma reggel kinyílt a világ, ma reggel eldöntöttem, figyelni fogok arra, hogy bármilyen akadályokat is kell leküzdenem, a hátam mindig egyenes lesz, a fejem nem lógatom. Akkor is, ha nehezemre esik, mert tudom, hogy egyenes háttal, derékkal, felemelt fejjel magabiztosabb vagyok, stabilabb és hamarabb fogom megtalálni a megoldást. Tudom, hogy az önbecsülésem egyik jele, amikor kiegyenesedve járok.
Ezentúl nem a fejemnek hagyom, hogy lehúzza a hátam, inkább a "hátizsákomba pakolom" a gondokat.
Mindig van megoldás, mindig van kiút, akkor is, ha hegyeket kell megmásznunk. Van, aki hamarabb ér fel, van, aki lassabban, de másznunk kell, egyenesen, fel, előre.

Még ma is összeszorul a torkom, a szívem, ha a gyermekkoromra gondolok. 16 éves koromig abban nőttem fel, hogy az apám kínozza, bántalmazza az anyámat. Ahogy nagyobb lettem nem értettem, hogy az anyám miért viseli el, hiszen ott voltam én, akit mentenie kellett volna ebből a környezetből. Ott volt ő, akinek még jövője volt, akinek látni kellett volna, ahogy én felnövök és családot alapítok. Még látnia kellett volna, ahogy az unokáját a világra hozom, ahogy az unokája megteszi az első lépteket. Most felnőtt fejjel, túl az 50. X-en sem tudom megérteni, hiszen nincs olyan, amiért a saját gyermekemet feláldoznám.
Sokszor menekültünk az apám viselkedése miatt, menekültünk szomszédokhoz, menekültünk az udvarra, volt, hogy éjszakáztunk egy fa alatt, vártuk, hogy elaludjon az apám, hogy visszamehessünk a házba.
Végignéztem, ahogy az apám a láncon agyonverte a német juhász kutyánkat.
Sokszor ültem a fűben, sokszor álmodoztam a takaróm alatt, hogy nekem a felnőtt életem más lesz, sosem hagyom a gyermekem bántalmazni, sosem sodrom őt ilyen helyzetbe.
A mai napig nem tudom megérteni, elfogadni, a gyermekkoromban megélt bántalmazásokat, sanyargatásokat, azt, hogy mindig költöztünk, sosem volt pénzünk, nem volt mindig fürdőszobánk, tévénk, sokszor betevő falatunk.
Az anyám dolgozott, az apám pedig mindig másik munkahelyekre vándorolt, mert a munka és a kitartás számára felfoghatatlan kényszert jelentett, de ennek ellenére elvárta, hogy étel és ital legyen az asztalon, s ha éppen nem volt meg a kívánsága, akkor az anyám és én is hibásak voltunk.
A történet folytatása a következő blogbejegyzésemben lesz.
Biró Márta/Biromakonyvem