Gyermekként sokat álmodoztam arról, hogy milyen lesz a felnőtt életem. Sokszor elbújtam és megálmodtam. Volt, hogy a takaróm alatt az álmaiban éltem. Nehéz volt kivárni, hogy elkezdhessem, hiszen gyermekként sok választásom nem volt. Nem szökhettem el, de volt, amikor világgá indultam, de sehol nem volt a világ vége. Visszacsöppentem a szomorú világomba. Éreztem fájdalmat, a szeretet, a gondoskodás hiányát, láttam más igazi gyermekkort élő társaimat. Nekem csodának ért fel, ha kaphattam egy új cipőt, vagy egy biciklit, másoknak természetes volt. Akkor már álmodoztam arról, hogy az én gyermekem ezeket a szörnyű órákat, napokat, éveket nem fogja átélni. Volt, hogy ok nélkül az apám rajtam töltötte ki a dühét, megvert, kiabált, fenyegetett. Talán mégsem sírtam annyit, mint mikor elkezdtem megírni a könyvem. 45 évesen fogtam hozzá, de többet sírtam, mint írtam. Akkor bezártam a gépemen ezt a file-t. Később, cca 10 év múlva vettem elő, de akkor is nehezemre esett megírni a gyermekkorom történetét, de sikerült.

A mai napig tudom, hogy jó anya lettem, a mai napig tudom, hogy nincs az a kincs, amiért a gyermekem biztonságát veszélyeztetném. Sosem tudom felfogni, hogy egy anya hogyan lehet képes nézni, ahogy a gyermeke szenved, főleg akkor, ha változtatni tudna a helyzetén.

Akárhányszor gondolok vissza a gyermekkoromra, most jobban megrendít, mint akkor. Minden pillanata beleégett az elmémbe, ami mindig is arra sarkallt, hogy elrettentő példa legyen és én sokkal jobban tegyem a dolgom.
Ezért tárom a világ elé, ezért írok róla, ezért teszem közzé.