…Egyszer úgy hozta az élet, hogy bementünk egy nagy épületbe, idegen gyerekek, idegen felnőttek, szigorú rend. Valamit mondtak nekem, hogy itt kell maradni, de nem értettem. Kérték, hogy hintázzak a gyerekekkel, mert ők beszélnek a nénivel, aztán jönnek ki hozzám. Körhintán ültem, de még ma is érzem, hogy nem volt jó, nem éreztem jól magam, hányingerem volt. Egyszer apám megjelent előttem és sírt, lehajtott fejjel guggolt előttem, fogta a kezem. Valamiért nem emlékszem, hogy anyám mit csinált, nem emlékszem, hogyan vett tőlem búcsút, hogy élte át, de azt tudom, hogy sietve mentek el. Talán belesajdult a szíve az elválásba, de nem tudom felidézni, hogyan váltam el tőle. Nagyon gyorsan történt, talán nem is érzékeltem, nem fogtam fel. Üresség vett körül, hideg járta át a testem, pedig jó idő lehetett, mert cipőben, zokniban és egy egész ruhában voltam. Fáztam, de nem kaptam kabátot, sem kardigánt. Oda jött egy idegen néni, aki valamit mondott, de én rosszul voltam a hintán. Arra is emlékszem, hogy nem aludtam ott, az intézetben, mert már délután jöttek értem. Ők voltak a nevelő szüleim. Nem értettem kislányként, hogy mi történik körülöttem, nem is fogtam fel, de mélyen a szívemben, a lelkemben örökre nyomot hagyott. Csak később jöttem rá, hogy egy gyermekvédelmi intézetben hagytak. Még most is fáj, nagyon fáj…"

Ha elolvasnád a könyvem, kattints ide

Kép forrása: Pixabay