Az én utam, az én életem, az én harcaim, az én sikereim formáltak azzá, aki most vagyok. Akkor, amikor írtam a könyvem, még bele sem gondoltam, hogy ennyien fogják követni. Még fel sem fogtam, hogy dr Pető Bence fogja megfogalmazni ajánlójában a küldetésem. Bevallom, amikor elolvastam szavait, akkor tudatosult bennem, hogy erőt adhatok azoknak, akik olvassák. Nem csak egy életrajzi regény lesz, hanem egy írás, ami erőt ad, kitartást, mintát. Az én történetem reményt adhat azoknak, akik elveszettnek érzik magukat.

Akkor vált valósággá, amikor a kezemben fogtam a frissen nyomtatott könyveim. Akkor értettem meg, amikor én magam is külső szemlélőként elolvastam. Egész más érzés volt, mint, amikor írtam. Pontosan ismertem a tartalmát, de, mint olvasó, másképp tekintettem rá. Tudtam, hogy itt nem ért véget a történet, hiszen nem csak eljuttatnom kell a könyvem az olvasóknak, hanem mellé kell csatolnom, kihangsúlyozni az üzenetem.

Azóta azt érzem, mintha összebeszéltek volna az olvasóim, hiszen majdnem mindegyik olvasói véleményben benne van: "Miután elolvastam, sokkal jobban értékelem azt, amim van". Az első pár olvasói vélemény után kezdtem el jobban figyelni, hogy ez volt az egyik, amit adott. Akik olvasták, a hálát érezték, hogy nekik könnyebb sors jutott, és amivel küzdenek éppen, az nem is a legnagyobb fájdalom az életükben.

Sok üzenetet, kommentet kaptam azoktól, akik egy-egy helyzetet most élnek át, olyat, amit én már megharcoltam. Nekik segítséget adott abban, ahogy én kezeltem a megrázkódtatást.

Talán a legnagyobb boldogság számomra, hogy átadhatom a boldogság érzését is. Tudom, hogy bármilyen szomorú esemény is történik velünk, az meg kell gyászolnunk, időt kell adnunk, hogy feldolgozzuk. Mindenkinek másképp, más, más idő alatt sikerül újra talpra állni.

Abban viszont biztos vagyok, hogy mindig látnunk és éreznünk kell, hogy hová akarunk eljutni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szomorúságunk végtelenbe forduljon, mert akkor elveszünk.

Hinnünk kell magunkban, hinnünk kell az erőnkben, hinnünk kell abban, hogy egyik nap kiderül az ég, egyik nap már mosolyogni is tudunk, egyik nap már elindulhatunk a boldogságunk felé újra.

Az alkalmazkodás képessége, a pozitív gondolkodásmód fontos szerepet játszik az életünkben.

Voltak időszakok, amikor csak a negatív gondolatoknak hagytam teret, s egyik szülte a másikat. Szerencsére egyik reggel, amikor fáradtam, nyúzottan ébredtem fel, elhatároztam, ennek itt vége van. Elég volt, mert saját magam fogom még lejjebb húzni ebben a spirálban.

Persze mondhatnánk, gondolhatnánk, hogy csak szavak, szép inspirációk, hogy gondolkodjunk pozitívan, vegyük észre az apró csodákat, de én már vissza tudom igazolni, hogy ezek segítenek előre, ezek a boldogság érzéséhez vezető lépcsők.

Amikor elkezdünk hálát adni, azért, amink van, átgondoljuk, hogy életünkben mennyi, mennyi siker is volt, akkor elkezdjük jobban érezni magunkat. Elkezdjük becsülni magunkat. Az önbecsülés az egyik legfontosabb alapkő.
Erre építkezhetünk tovább. Lehet, hogy észre sem vesszük, de elindultunk az úton....

Néha elég meglátni egy apró virágot, egy csicsergő madár hangját hallgatni, sétálni az őszi falevelek között, hallani suttogásukat, nézni a víz tükrén táncoló napfényt, s már boldogságot érzünk.
Ez a dallam kísérje végig az életünket

"Kell, hogy végigkísérje egy dallam a létünket, kell, hogy zenéljen nekünk a ég, kell, hogy suttogjon fülünkbe a szél, kell, hogy doboljon az eső a vállunkon, kell, hogy vezessen a folyó, kell, hogy megállítson egy szikla, kell, hogy fejünkre essen néha egy kő, kell, hogy melegítse fel szívünket a nap. Foltozza össze repedéseit egy-egy jó szó, egy kedves ölelés, egy mosoly." Biró Márta