Akárhogy is nézem, megszaporodott a száma a kutyatulajdonosoknak. Persze megszaporodott a száma a menhelyeken élő állatoknak is, hiszen a felelős állattartás, mint fontos kérdés, sokszor negatív értelmezésben van jelen állattartóknál.
De beszéljünk most azokról, akik befogadnak egy kutyát, kiskutyát, vagy vásárolnak. Akárhogy is, de eldöntik, hogy így lesz teljes az életük.
Talán a gyerekek mellé játszótársnak, talán a saját magányuk enyhítésére, talán mert a szülői minta is az volt, hogy mindig volt kutya a háznál.
Házi kedvencünk minden kényeztetést, figyelmet megkap. Sokan apró, divatos ruhákkal halmozzák el, a család központi kérdése, hogy ugyanolyan jólétben, szeretetben részesüljenek, mint a többi családtagok.
Valójában a kérdés, hogy tudjuk-e a határt, hogy tartunk egy házi kedvencet, vagy lett egy kutyagyerekünk, kutya társunk? Kell-e határ, létezik-e határa a kutya-ember barátságnak? Nyitott kérdés, eltérő válaszok, eltérő érzések. Mindannyian más-más okok miatt szeretjük jobban, kevésbé, vagy tartjuk családtagnak, vagy házi kedvencnek.
Ha belegondolunk, felelősek vagyunk azért az állatért, amit magunkhoz fogadtunk. Méretének, fajtájának igényeit biztosítanunk kell. Mi emberek szelídítettük magunkhoz annak idején, mi emberek, hogy a saját igényeinket, hűség iránti vágyunkat, önfeláldozó szerepüket birtokoljuk, hogy őrizzék a házat, őrizzék a nyájat.
Egyértelmű, hogyha már megtették elődeink, akkor mi utódok felelősséggel tartozunk irántuk.
Hogy ki és mennyire kényezteti el kutyáját, ruházza fel emberi tulajdonságokkal, halmozza el emberi szeretettel, embereknek járó szeretettel, az saját, szuverén joga.
E kérdésben nem is szeretnék állást foglalni. Talán a saját történetemen keresztül értjük meg azokat, akik kutyagyereküket szeretgetik.
Bevallom, két német juhász kutyám is volt. Gondos környezetben, a fajtának megfelelő bánásmódban részesültek életük végéig. Szeretettel, ragaszkodással gondoztuk őket, az egész családom kötődött hozzájuk, minden tőlünk telhetőt megadtunk, hogy szép életük legyen. Akárhogy is díjazzuk a hűségüket, az örömöt, amit okoznak, eljön az idő, amikor el kell válnunk tőlük. Megviseli a gazdát, a családot. A leghűségesebb társ volt mindegyik, de nem éreztem azt, hogy a kutyagyerekem lenne. Belesajdult a szívem, amikor elmentek, de tudtam, hogy ez azt élet rendje. Idő kellett a megszokáshoz, hogy már nem ugrál körülöttünk, nem fekszik az ajtó előtt, mint egy igazi házőrző, aki pontosan tudja a feladatát. Egy idő után pedig betölti e szerepet a következő kutyánk.
Egyszer aztán megváltozott minden. Megváltozott az addigi felfogásom a kutyához való viszonyom, érzésem.
A férjem elhunyt, a gyerekem megnőtt. Egyik alkalommal hazahozott egy csenevész, kistestű kutyát. Cca 8-9 hónapos lehetett. Bevallom csak álltam és néztem, mert már nem akartam, hogy legyen több kutyám. Amikor elkezdett csaholni, meglepődtem, hiszen egy német juhász után a fülemben visító hang megdöbbentett.
Először alig tudtam elviselni, alig tudtam megbarátkozni vele. Pár hónap elteltével, még mindig csak azt éreztem, ha már itt van nem tudok mást csinálni, el kell fogadnom, hogy a fiam és a barátnője imádják ezt a csenevész jövevényt.
Egy alkalommal ez a kiskutya és én ketten maradtunk otthon. Úgy hozta a sors, hogy leült elém és nem vette le rólam a szemét. Mintha azt kérte volna, hogy "Fogadj el, szeress engem". Esküszöm, mintha beleírta volna az agyamba ezt a pár szót.
Megsimogattam, kedvesen hozzáhajoltam. Addig még sosem láttam akkora boldogságot, amit az a kis csenevész művelt. Pár hónapig egyik helyről a másikra adták, vitték, mert nagyon eleven kis jószág volt.
Akkor ott szerintem beleszerettem ebbe a ki vakarcsba. Ott egy pillanat alatt megváltozott minden.
Ahogy teltek az évek, mindenben részt vett, minden költözésnél, boldog eseménynél, tragédiánál mellettem volt. Amikor szárnyaltam a boldogságban, velem örült, amikor hullottak a könnyeim, mellettem ült, hozzám simult.
Egyik napról a másikra tudta, hogy már nem udvari kutyus, akkor egy pillanat alatt megértette, hogy vannak órák, amikor kimehet velem, teljesen alkalmazkodott a körülményekhez.
Volt két karácsonyom, amikor csak ő volt velem. Közben úgy hozta a sors, hogy befogadtam egy elárvult kisebb kutyust is. Őt is elfogadta. Örültem, hogy van kutya társa. Már újra családi házban laktam, együtt bandáztak, együtt rosszalkodtak, együtt fogadtak, amikor hazaértem.
Mindig, mindig alkalmazkodott, mindig igazán jó kutya volt. Húség, szeretet, ragaszkodás, tisztelet tanítója volt.
Ahogy telt, múlt az idő, azt éreztem, hogy van embergyerekem és van két kutyagyerekem, de a kutyagyerekeim közül az első a Nagy kutyám, a Fő kutyám, az igazi, hűséges társam.
Valahogy így történt, hogy lett két kutyagyerekem is.
Eltelt 11 év együtt, közösen a Nagy kutyámmal, Lilivel. Sosem volt beteg, sosem nyüszített, sosem volt elégedetlen. Mindig megmaradt kedves, hűséges, okos kutyámnak. Néha eszembe jutott, hogy pár év és el kell válnom majd tőle. Egyben biztos voltam, azt szeretném, ha az én életemben én legyek ott, amikor az utolsó pillanatokban mellette kell lennem. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, tudtam, hogy még egyik kutyám sem kötődött így hozzám, mint ő. Persze, elhessegettem e gondolatokat, hiszen nyoma sem volt semmi jelének, hogy ez még bekövetkezzen.
Aztán egyik nap elkezdett köhögni. Elvittem orvoshoz, menthetetlen tüdő betegsége lett. Gyógyszereket kapott, kicsit javult. Minden este a fülébe suttogtam, hogy kell még élnie, akár gyógyszereken is, suttogtam neki, hogy én itt vagyok mellette és a legjobban szeretem, ahogy egy kutyagyerekem lehet.
Talán kevés volt a suttogásom, talán kevés volt a feláldozásom?
Egyik nap, amikor már azt hittem, hogy javul, azon az estén elkezdett zilálni, levegőért kapkodni.
Egész éjjel fent voltam vele, sem feküdni, sem ülni nem tudott, hiszen levegőért kapkodott.
Azon az éjszakán először azért imádkoztam, hogy megérje a reggelt, hogy az orvoshoz vihessem. Aztán azért imádkoztam, hogy ne szenvedjen.
A kezembe fogtam, megöleltem és kértem minden erőt, hogy segítsen a kutyámon, inkább itt a kezemben aludjon el örökre, mert nem bírom nézni a szenvedését.
Még ki akart menni az udvarra, kiengedtem. Mióta beteg volt, pár perc után már az ajtóban állt, nem szeretett kint lenni. Eltelt pár perc, de a kutyám nem volt ott az ajtóban.
Felkaptam a kabátom, rohantam az udvarra. A kutyám feküdt a hideg betonon. Lábai szétcsúszva. Szája nyitva.
Felkaptam az ölembe, rám nézett szelíden, lélegzet egyet és elment.
Elment.....
Elment.....
Nem emlékszem meddig tartottam az ölemben, de a könnyeim, a fájdalmam az ölelésemben volt, erősen.
Drága, kedves kutyám, elbúcsúzott tőlem, elbúcsúztam tőle.
Belefektettem a kutyaágyába, fehér takaróval betakartam és eltemettük.
Megírtam versem az emlékére, szívemben fájdalommal, de a legnagyobb szeretettel.
Weboldalam itt találod verseimmel, novelláimmal, könyvemmel: Biromakonyvem
