Belegondolni is szörnyű, átélni még szörnyűbb.
Mit érezhet egy gyermek, akinek fogja az anyja a kezét és mindent hátrahagyva gyorsan menni kell?

Ezt csak azok tudják, akik átélték. Oly sok anya menekül a gyermekével egy bőrönddel. Mi fér bele? Van-e fontossági sorrend a pakolásnál? Nincs. Idő sincs. Elképzelem, ahogy ijedtében összekapkod pár holmit, idegességében, ami éppen kéznél van. Felkapja a gyermekét és rohan. Rohan és menekül.
Hová? Mindegy, csak el arról a szörnyű helyről.
Abban a pillanatban nincs jövőkép, nincs más lehetőség, csak minél előbb elmenni, rohanni onnan.

Napjainkban a háborúból menekülők történeteit, megható és szívszorító képeket látjuk.
Teszünk értük, segítjük őket.
Ismeretlenbe érkeznek, egyetlen céllal. A legfőbb céllal: életben maradni.
Persze ott a remény, hogy visszatérhetnek, de ebben a pillanatban csak arra gondolhatnak, hogy fedél legyen a fejük felett. Ételt adhasson az anya a gyermekeinek, biztonságban tudja őket.

Azt csak remélhetjük, hogy nekünk nem kell menekülnünk háború miatt, de rengetegen éltük át a fájdalmat, félelmet, mikor a családból menekültünk. Anyaként, gyermekként félelemmel teli, összeszorult gyomorral egy jobb világ felé.
Számtalan esetről olvashatunk cikkeket, hogy bántalmazó családból menekülnek el.
Mi, akik már átéltük felnőttként, vagy gyermekként, valósabb képet fogalmazhatunk meg. Jobban át tudjuk élni minden pillanatát.

A kép illusztráció, forrás: Pixabay

Mit érezhet egy kisgyermek? Hogy éli meg, hogy éli át?

Van gyermekkoromból tapasztalatom a menekülésről, bujkálásról.
10 év körüli gyermek voltam, amikor anyám egyik pillanatról a másikra felkerekedett velem. Rendszeresek voltak a veszekedések, sokszor tettlegessé fajult. Apám gondolt egyet, s ha nem tetszett neki anyám válasza, megütötte. Rendszeresen verte, mindig feszült volt a légkör. Emellett többször részegen randalírozott. Törte, zúzta a bútorokat is.
Többször előfordult, hogy a szomszédban aludtunk. Pizsamában menekültünk át. Emlékszem, egyik este anyám nagyon félt, apám fenyegette, hogy az életére tör. Egy hirtelen pillanatban, kirohantunk az udvarra. Sok lehetőségünk nem volt, elbújtunk a fák közé, a bokrok mögé. Lapultunk a bokrok ágaihoz. Apám kint keresgélt bennünket, szitkozódott. Talán nem is gondolt arra, hogy ott vagyunk a közelben. Többször is elment mellettünk. Még levegőt is alig mertünk venni. Hallottuk, ahogy fenyegetőzik, kiabál. Engem is szólongatott, hogyha nem jövök elő, akkor, ha megtalál eltöri a kezem, megver. Féltem, remegtem. Anyám a számra tette a kezét, mutatta, hogy csendben kell lennünk.
Szerencsére nyár volt. Nem mertünk mozdulni.
Amikor elcsendesedett apám, anyám óvatosan bekukucskált a ház ablakán, látta, hogy elaludt. Óvatosan pár takarót kihozott, leterítette a földre, bebugyoláltuk magunkat és ott aludtunk.
Korán átmentünk a szomszédba, ott is elbújtunk, mert reggel ott is keresett bennünket.
Amikor elment dolgozni, sietve visszamentünk és anyám összepakolt 2 táskába. Pár ruhát, iratot és elindultunk az állomásra.

Befogadtak bennünket a városban az apácák. Emlékeimben él, hogy anyám ideges volt, nyugtalan. Én nem értettem mindent, de egy a mai napig is itt van a lelkemben: legyen végre nyugalom. Mindig féltem az apámtól, rettegtem, mikor anyámat bántotta. Sosem volt biztonság, sosem volt békesség. Sokszor remegett a térdem, számtalanszor összekuporodva aludtam el ebben az állapotban.
Minden percére emlékszem ennek az új életnek. Nem voltak játékaim, nem voltak könyveim, kimaradtam pár hétig az iskolából.
Egy szobában helyeztek el bennünket. Volt 2 ágy, 1 szekrény, asztal. A folyosón volt a fürdő.
Minden furcsa és idegen volt. Gyermekként talán könnyebbnek tűnik, hiszen az szülő döntéseit követi a gyermek, teljes bizalommal.
Egyszer bejött a nővér és újságolta, hogy mehetek iskolába, hozott nekem ruhákat. Anyámnak találtak munkahelyet, idővel pedig lesz szolgálati lakásunk.
Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot.

10 évesen felfogtam, hogy megváltozott az életünk. Szerencsére elvesztettük az előzőt, amiben ennyi szenvedés volt. Végre a nagy városban élhetünk, biztonságban. Izgalommal gondoltam az új iskolára.
Már-már úgy tűnt, hogy a tündérek megfogták a kezünket.

Másnap nyílt a szobánk ajtaja. Ott állt! Hogyan? A mai napig sem tudom. Ott állt az apám, akit szerettem volna örökre elfelejteni. Hogyan tudta meg, hogy ott vagyunk? Ki árulta el? Minek jött?
Újra rettegtem, újra remegett a térdem. Minden pillanata örökké az elmémbe, a lelkembe vésődött. Bármeddig is élek, sosem fog elhalványulni az emlék. Miért ? Mi lesz megint?
Ott megígért mindent szépet és jót, az apácáknak is. Oly szerény volt, mint egy ma született bárány. Sírt, anyámat ölelgette. Engem is. Én pedig elhúzódtam tőle.
A legfontosabb jele volt, hogy észrevegyék a rettegésem és ne engedjenek vissza.
Kérleltem mindenkit, hogy hadd maradhassak én, szeretnék az új iskolába járni.
Nem lehetett, megsajnálták az apámat! Anyám a sok ígérgetés, kérlelés után összepakolt és megfogta a kezem. Elindultunk. Elindultunk vissza a rettegésbe. Ő nem tudta, hogy ez csak időleges? Én gyermekként éreztem!

Még számtalanszor voltunk menekültek, még ezerszer bántott bennünket. Pár nap után kezdődött minden újra. Sosem bocsájtottam meg az anyámnak.
16 éves koromig vártam, akkor elmenekültem egyedül.

Soha többé nem tértem vissza. Dolgoztam, tanultam, megalapítottam a saját hagyományaimat, értékrendem, családom. Soha sem engedtem, hogy a gyermekemnek menekülnie kelljen. Szerencsére, azóta már felnőtt emberré vált. Ha menekülnünk kell, az háború miatt lesz. Talán sosem kell átélnem, átélnünk.
Akkor gyermekként csak azt láttam, hogy jobb lesz. Anyámnak sem volt vesztenivalója, hiszen minden lehetősége megvolt az újrakezdésre.
Most nekem, ha itt kellene hagynom a megszokott életem, jobban fájnak, hiszen minden itt van, amiért tisztességgel megdolgoztam. A fedél a fejem felett, a munkám, a nyugalmam.

Bevallom párszor belegondoltam, a jelenlegi bizonytalan helyzetben. Megpróbáltam beleélni magam a hazánkba érkező menekültek helyzetébe.
Igazán teljes mértékben lehetetlen, mert még nem éltem át, hogy fegyverek elől meneküljek.
Elég, ha az arcukat nézem, csak elképzelni lehet a fájdalmukat. Talán ilyenkor a gyors kijutás és megérkezés sokkja alatt még fel sem volt idejük fogni, hogy mi legyen a következő lépés.
A remény, hogy valaha újra visszatérhetnek, a vágy, hogy még áll a házuk, az ösztön, hogy újraépítsék az életüket, a hazájuk, a földjük szeretete ott van a lelkükben.

Bárhonnan is kell menekülni, bármilyen okból is, az első kéz, mely felénk nyúl, az ad reményt, kapaszkodót.