Még ma is összeszorul a torkom, a szívem, ha a gyermekkoromra gondolok. 16 éves koromig abban nőttem fel, hogy az apám kínozza, bántalmazza az anyámat. Ahogy nagyobb lettem nem értettem, hogy az anyám miért viseli el, hiszen ott voltam én, akit mentenie kellett volna ebből a környezetből. Ott volt ő, akinek még jövője volt, akinek látni kellett volna, ahogy én felnövök és családot alapítok. Még látnia kellett volna, ahogy az unokáját a világra hozom, ahogy az unokája megteszi az első lépteket. Most felnőtt fejjel, túl az 50. X-en sem tudom megérteni, hiszen nincs olyan, amiért a saját gyermekemet feláldoznám.
Sokszor menekültünk az apám viselkedése miatt, menekültünk szomszédokhoz, menekültünk az udvarra, volt, hogy éjszakáztunk egy fa alatt, vártuk, hogy elaludjon az apám, hogy visszamehessünk a házba.
Végignéztem, ahogy az apám a láncon agyonverte a német juhász kutyánkat.
Sokszor ültem a fűben, sokszor álmodoztam a takaróm alatt, hogy nekem a felnőtt életem más lesz, sosem hagyom a gyermekem bántalmazni, sosem sodrom őt ilyen helyzetbe.
A mai napig nem tudom megérteni, elfogadni, a gyermekkoromban megélt bántalmazásokat, sanyargatásokat, azt, hogy mindig költöztünk, sosem volt pénzünk, nem volt mindig fürdőszobánk, tévénk, sokszor betevő falatunk.
Az anyám dolgozott, az apám pedig mindig másik munkahelyekre vándorolt, mert a munka és a kitartás számára felfoghatatlan kényszert jelentett, de ennek ellenére elvárta, hogy étel és ital legyen az asztalon, s ha éppen nem volt meg a kívánsága, akkor az anyám és én is hibásak voltunk.
A történet folytatása a következő blogbejegyzésemben lesz.
Biró Márta/Biromakonyvem